Sziasztok.
Nemigen volt ihletem és a kedvemről ne is beszéljünk. Egyszerűen pocsékul vagyok, talán annyi jó történt, hogy már nincs kánikula. Holnap huszadika (hurrá!), én Pesten leszek, ami végre valami kimozdulást jelent. Tudom, senkit nem érdekel, ezért nem is húzom tovább.
xx.
Meghívás.
[Jelenleg nincs kép, de amint saját géphez jutok pótlom. Addig is csak a képzeletetekre bízom:)]
Hamar elteltek a hónapok, sőt szinte elröppentwk. Kezdett beborulni az ég is, éppen ideje volt. Már november közepe volt, és a hangulatom korántsem volt derűs. A válás - mint minden gyereket, kortól függetlenül - igenis megviselt, fájt tudni, hogy a tökéletesnek hitt családom lassan darabokra szakad, méghozzá egy Viktor nevű suttyó miatt. A napjaim nem voltak érdekeset, a fiúkkal ugyanúgy beszélgettem és mászkálgattam, mint azelőtt. Nem akartam, hogy bárki tudjon a családomról bármit, főleg azt, hogy éppen most szakadunk el egymástól.
Az, hogy kinél maradok, vagy kivel megyek még nem dőlt el. Azon ritka alkalmakkor, amikor éppen muszáj egy légtérben lennem valamelyik szülőmmel, ők pedig felteszik azt a súlyos kérdést, hogy mi a döntésem mindig kikerülöm a témát. Igen, tizenhat éves vagyok és igen, rosszul érint, hogy szétmegyünk. Viszont tegnap az anyám felajánlott egy sokkal kecsegtetőbb ötletet, ami nem más, minthogy költözzek Agatha nénikémhez, aki ebben a városban lakik. Egyből belementem. A hétvégém nem telt másból csak pakolásból, ami elég sokáig tartott, de én nem hagytam abba, szerettem volna hétfőre már teljesen átköltözni, hogy annyival kevesebb időt kelljen eltöltenem az úgynevezett szüleimmel.
Úgy egyeztem bele ebbe, hogy igazából fogalmam sem volt, hogy ki az az Agatha, azt sem tudtam, hogy hogy kötődik hozzánk, de jelen esetben nem érdekelt. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy végre ne kelljen ezt a "kinél maradsz" terhet cipelnem a vállamon, és ez a nő segített nekem ebben. Hálás vagyok, még ha ez nem is látszik rajtam.
A nő átlagos volt. Volt egy pince, és egy padlás is. Azt mondta, hogy enyém lesz a lenti részleg, mert fönt laknak a ház többi tagjai. Azt mondta, hogy semmiféle rokonság nem köti egymáshoz őket - ezáltal engem se -, egyszerűen csak jó viszonyt ápolnak. Aha. Szóval vannak mások is. Nagyszerű. A szobám még átlagosnak sem mondható, egyenesen egy lyuknak számított. Kicsi volt, de engem nem zavart különösebben. Sőt. Még örültem is, hogy emiatt a zárkózottság miatt nincs elég hely egy vendég fogadására, ha csak egy ágyon nem osztozunk. Nem hinném, hogy erre sor kerül, mert az egyetlen élőlény, akivel osztozok, az nem más, mint Tej. Vissza térve a szobára. Nem volt benne más, mint egy szekrény - ami viszont elég tágas, és nagy volt. Ez azt jelenti, hogy ruhát is kapok? - egy ágy, és egy rádió az ágy mellett. Ennél jobb szobát álmodni sem mertem. Minden passzolt, ami kellett. Agatha megengedte, hogy úgy dekoráljam a szobámat, ahogyan kedvem tartja, ezért amint betettem a lábam a már berendezett szobámba elkezdtem a falam kiplakátolást. Igaz, a festés gondolata jobban nyűgözött le, mint posztereket ragasztgatni a falra, de nem voltam valami művész rajzolás téren, ezért maradtam a szokásos módszernél. A fal nagy részét Five Second Of Summer képek képezték, a maradék helyet pedig Arctic Monkeys, vagy Hollywood Undead díszítette. A padlón lévő szőnyegemet már akkor tudtam, hogy imádni fogom, amikor megláttam. Szürke színű, selymes anyagú szőnyeg, ami az egész szobámat beterítette. A fal színe, amiből mostanra már csak néhány kihagyott rész látható, a poszterek alatt piros színben pompázik.
Vasárnap este hat órakor beköltözhettem ebbe a hihetetlenül kicsi, de mégis kellemes szobámba. A kétnapos költözésben eléggé elfáradtam, de azért megpróbáltam tanulni valamit. Igen, hiába vagyok olyan,a milyen fontos a tanulás, hiszen azért vártam ennyit erre az iskolára. A matek volt az egyetlen tantárgy, amiből gyengén teljesítettem, és ha ez nem lenne elég, még a tanárt is utáltam, ami azt hiszem kölcsönös. Olyan, mint Amber, csak ez a nő már a negyvenes éveiben jár. Szőke haja van és kék szemei, jó alakja. Még az is lehet, hogy Amber anyja. Nem értem, hogy Nath és Amber hogy lehetnek testvérek. Hiszen egymás ellentétei! A tanulás után, ami tényleg belemászott a fejembe, egyből aludtam. Szerencsére errefelé is jár busz, csak negyed órára van a buszmegálló, az iskola pedig még messzebb, egészen át a városon vagy a parkon.
Reggel korán keltem, és egyből a fürdőbe igyekeztem. Még nem volt alkalmam találkozni azokkal a másik lakókkal, sajnos. Mindenesetre, időnk az van rengeteg, szóval hamarosan úgyis belebotlok valamelyikükbe. A fürdés és fogmosás után a fekete hajamat egy laza lófarokba fogtam, a szeretett kalapomat ma otthon hagyva, a térdnél szakadt fekete farmergatyámban, és szürke színű, rajta pizzákkal díszített pulcsimban elindultam a buszmegállóhoz. Castiel ismét felajánlotta, hogy eljön a házunk elé, de elutasítottam az ajánlatát, mert ugye én magam sem tudtam akkor még, hogy hol van az a bizonyos ház. Amikor megtaláltam a buszmegállót, csak nem a kedves vöröském cigarettázott a tetőtér alatti padon? Hát de,! Ki más? Ahogy felé közelítettem láttam, hogy először nem igazán ismer fel, inkább csak végigmért, mint minden lányt szokott, aztán, amikor elért a fejemig, akkor esett le neki, hogy ki is vagyok valójában. Mosolyra húzta a száját, amit én is viszonoztam. Leültem mellé a padra, és elkezdtünk a semmiről csevegni. A busz hamar megérkezett, és az út eléggé hosszú volt, ha nem is egy órás, a régi, megszokott időnél sokkal hosszabb. Nagy nehezen letett minket az iskolabusz, én elváltam Casttól és utam a DÖK-ös terembe vezetett. Nathanielt kerestem, de csak Melody-t találtam. Sosem volt szimpatikus, sőt. Egyenesen ellenszenves volt velem, amit nem értettem, hiszen sose beszélgettünk. Hiába nem mondta ki, de látszott rajta, hogy odáig van Nathielért, de a fiú nem igazán viszonozta ezt az érzést. Lehet, hogy tudja, hogy Melody teljesen bele van habarodva, de úgy tesz, mintha nem tudna semmiről, és mintha csak ilyen DÖK-ös társak lennének. Valószínűleg Melody azért gyűlöl ennyire, mert elég jó viszonyba kerültem az Ő kis szőke hercegével, de aggodalomra - vagy féltékenységre - semmi ok. Nathaniel csak egy barát.
Szóval mivel Nathaniel helyett csak a rosszindulatú Melody-t találtam, ezért már indultam volna el a saját termembe, amikor a lány megszólalt a halk, vékony hangjával.
- Szia Ana! - hangjából csöpögött a gúny, de megpróbált kedves lenni. - Tudod, ma van a szülinapom, és a lányok mondták, hogy hívjalak meg téged is a szülinapomra. Egy ott alvásos parti lenne, amolyan csajos nap. Itt a címem, ha mégis eljössz. - nyújtott felém egy kék lapot.
- Szia! Boldog szülinapot,, de kösz, nincs kedvem. - erőltetett mosoly után, Melody sóhajtott egyet, egy olyan "szerencsére" sóhaj félét, én pedig kimentem a teremből.
Be kell vallanom, nagyon rosszul érintett, hogy itt sem szeretnek, tulajdonképpen csak két barátom van, Cast és Nath, akik rühellik egymást. Kicsit sértetten ültem be a padomba, majd lehajtottam a fejemet. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek a maradék tíz percre, ezért gondoltam inkább kiszellőztetem a fejem a jó kis őszi levegőben. Gyors léptekkel igyekeztem az udvarra, ahol Castiel helyett egy magas, fekete hajú - és szemű fiúba ütköztem. Öltözködése Lysanderéhez hasonlított. Kisebb csönd után megszólalt.
- Szia! Ismered Rosliát?
- Szia! Igen, osztálytársam. Segíthetek valamiben?
- Megtennél valamit? Tudod reggel nagyon összevesztünk egy apróságon, és fogalmam sincs hogy mit kéne csináljak, hogy megbocsátson. Beszélnél vele?
- Persze. Maradj itt, mindjárt jövök.
Valóban hamar tértem vissza Leigh-hez - kiderült a neve is napközben -, mivel Rosa elmondta, hogy nagyon haragszik rá. Ezután én amolyan üzenethordó voltam, egyszer ide egyszer oda. A nap végéig azon gondolkoztam, hogy mit kéne csináljon Leigh hogy megbocsátson neki Rosa. Először Lys-t kértem meg, hogy írjon verset, de Rosa túl okos volt ahhoz, hogy bevegye, hogy Leigh írta. Aztán, amiikor Nathaniellel kint ültünk a szokásos helyünkön, a kertben beugrott, hogy a lányok szeretika virágokat és szedhetnék pár szálat Ligh nevében. Úgyhogy kilógtam a boltba valami szalagért, aztán kitéptem pár színes és szép példányt, majd szaladtam is Rosához, aki teljesen odáig volt ettől. Már azt hittem végre befejeződött a vita, amikor Rosa kért, hogy keressem meg neki a gyűrűjét, amit Leightől kapott, mert valahol elvesztette. Amikor már épp feladtam volna, és hazamentem volna, megláttam egy csillogó tárgyat a fűben. Egy gyűrű. Csak ez lehet az. Miután odaadtam Rosának, Ő öt perccel később egy ruhával és két képpel tért vissza. Elmesélte, hogy régebben fotózgatta fiúkat,a ruhát pedig Leigh csinálta neki, de sajnos rá kicsi.
Épp indulni készültem, amikor Castiel termett előttem, és mondta hogy hazakísér, majd leindultunk. Eléggé fáztam, és ezt Castiel is észrevehette, mert levette a fekete dzsekijét és felém nyújtotta. Elfogadtam.
- Hé! Ezt udvariasságból csináltam, nem muszáj elfogadnod. - mondta egy mosollyal az arcán.
- Akkor minek ajánlottad fel? - nevettem el magam.
- Igazad van! - Ő is nevetett, majd megállt hirtelen, és velem szembe fordult. Nem értettem, hogy mi történik, azt sem, hogy mit akar, és még a hó is elkezdett esni. Kibontottam a hajam, imádtam a havat. Felnéztem a szürke szempárba, ami egyre közeledett, aztán Castiel rálehelt a kézfejemre. Arcomra pír szökött, Castiel arcát pedig nem láttam, mert ezután azonnal húzott maga után, úgy, hogy ne lássam az arcát. Wow! Ez meg mi a fene volt?
